Extrém csapatépítő túra-avagy ahogy mi "pihenünk"

A bejegyzés elolvasása tapasztalt túrázók számára nem ajánlott.. A kockázatokról és mellékhatásokról lentebb olvashatsz. (created by Kocsis Lívia)

 

     Sajnos (vagy nem?) az idei év nem a nyaralás és pihenés éve, így igyekszünk minden alkalmat megragadni a kikapcsolódásra. Egy teljesen véletlen folytán úgy alakult, hogy sikerült 2 nap szabit kicsikarnunk a sorstól. A hirtelen jött szabadságnak megörülvén egyből el is kezdtünk morfondírozni azon, hogy hova menjünk. Amiben egyet értettünk az a túrázás, hármunk társaságából (Bora, Pósa Lívia, Kocsis Lívia - Mancs a Szívhez) rossz időtöltés még nem született. Rengeteg gyönyörű hely van Magyarországon, alig lehet választani. Nem akartunk messzire sem menni, meg az idő sem a mi javunkat szolgálta- az időjárás előrejelzés szerint nem lehet számítani 2015.07.30-án csapadékra, csak az ország nyugati és északi részén. Annyi baj legyen, megyünk dél és/vagy kelet felé. Hosszas kutatás után, és némi külső behatásra, Kazár mellett döntöttünk, nevezetesen a Riolit-tufára voltunk kíváncsiak, mert hát az mégis csak különleges, és ritka. Gondos, alapos és precíz előkészületekkel megnéztük a túraútvonalakat. A piros csík a hosszú- (8km), a piros kereszt a rövid (4km) útvonal, és amúgy is tábla jelzi, esélyünk sincs eltévedni. Olvastam blogokat, ahol az élményekről számoltak be, pontos leírást is találtam, hogy a falu keleti részénél van a bejárat, egy kis úton, aminek a végén tudunk parkolni, majd az út... Egyszóval mindent elolvastam amit csak tudni lehet/kell (gondoltam én). Azt azért hozzá kell tennem, hogy kissé sem vagyunk gyakorlott túrázók, viszont annál lelkesebbek.

Az utazás

     Az előkészületek, tervezgetések után végre eljött a várva várt nap. Reggeli nálam, utána be a kocsiba és indulás. Egy kicsit frusztráló volt, hogy szakad az eső, de fékezhetetlenül megindultunk az M3as autópályán Kazár irányába. Gödöllőnél a GPS le akart vinni a régi 3as útra, amit nem igazán értettünk, így hát fittyet hányva az útmutatásra robogtunk tovább. Egészen Gödöllő utánig, ahol is pályamunkák miatt 1 sávra szűkült az út, és lépésben vánszorogtunk pár kilométert. Azért annyira nem festett rózsásan a helyzet, de minket még ez sem tántoríthatott el attól amit a fejünkbe vettünk.

Amint elhaladtunk a lezárás mellett, ismét teljes sebességre kapcsoltunk, és vígan haladtunk tovább. Lívia megfogadta, hogy legközelebb biztos hallgatni fog a GPS-re. A pályáról a 21es útra kellett rátérnünk, ahol már kissé sem meglepődve tapasztaltuk, hogy munkálatok folynak az úton. Azért annyi pozitív volt ebben, hogy itt legalább nem 1es-2esben haladtunk, hanem 60al, ahogy azt a sebességkorlátozás engedte. 

Jó ideje utaztunk, jól esett volna egy kávé, egy lábnyújtóztatás, Bora is had szellőzzön, így hát megálltunk az első szembe jövő és ígéretesnek tűnő helyen, ami nem volt más mint Buddha-Park. 

Gondolom itt senki nem lepődik meg, ha azt mondom, hogy zárva volt, viszont az egyes részek látogathatóak voltak így is, és még az eső is elállt. Tehát lemondtunk a kávénkról, és körbesétáltunk, de megérte. Már a bejáratnál a Borába szerelmesedett egy fekete fiúcska, aki mint idegenvezető végigkísért minket az egész parkon.

A kilátás, és a park is elragadott minket. Mindent jó alaposan szemügyre vettünk, majd továbbindultunk.

A következő állomás Kazár.

A túra

     Mivel már előre megnéztük hogy hol kell bemennünk a piros keresztes úthoz, és hol tudunk parkolni, így nagyon egyszerű dolgunk volt. A lakott területre beérvén azonnal tábla is jelezte, így még az a csöpp kétely is elszállt belőlünk. Meg volt az aszfaltos út befele, az út végén parkolás, és a földes út is amin el kellett indulnunk. Hozzáteszem, hogy amint beértünk Kazárra az eső ismét elkezdett csöpögni. Kisebb hezitálás után felpakoltunk és megindultunk. A táj szép volt. Még igazából el se hagytuk a falut, de be kellett látnunk, hogy érdemes volt eljönnünk ide. Így haladtunk körülbelül 100 métert, amikor is elértünk az első akadályunkhoz, egy fa volt az útra dőlve. Megmásztuk, kikerültük, ugyan már, hát ez nem számít. Meg is beszéltük a naivitás teljes bizonyosságával, hogy biztos azért nem találtuk meg a turistajelet, mert azon a kidőlt fán volt. (Itt ismét felhívom minden kedves olvasó figyelmét, hogy nem vagyunk jártasak, a túrázásban.) Tehát tovább haladtunk. A turista jel hiánya azért csak hezitálásra késztetett minket, míg végül elértünk egy jelhez. De nem holmi kis festett jelecskéhez. Egy táblához. Amit nekünk hagytak ott, hogy ne forduljunk vissza.

     Teljes lelki nyugalommal indultunk tovább amerre a táblánk jelezte. Itt már nem is zavart a 3000ft-os "túra" sportcipőm beázása. Beraktuk magunkat "hegymenetbe", és caplattunk fölfele az áhított célunk fele. 

Természetesen minket -aszfaltfutókat- elszórakoztatott a sár, meg a csúszás, de hát mit lehetett tenni, esett az eső, ez ezzel jár. A vizes fű nagy segítségünkre volt abban, hogy letisztogassuk a cipőinket néha, és ezzel megszabaduljunk pár kiló feleslegtől, már ami a sarat illeti. Még viccesen el is poénkodtam az időt két lihegés közben, hogy kezd olyan benyomásom lenni, mintha az acélbetétes bakancsomba próbálnék "hegyet mászni".

Említettem már, hogyha van cél, akkor mi rendíthetetlenek vagyunk? Nem inogunk meg egy pillanatra sem. Mondjuk ez úgy működött is a következő szakaszig. Ahol ismét vissza akartunk fordulni. Az előzőleg rossznak és csúszósnak vélt út már csak könnyed sétának tűnt, de csak, hogy a vicces sárréteget amit az előző képen látni lehet ne is említsem. Ugye mikor azt hinnéd nem lehet rosszabb, mindig bebizonyosodik, hogy mekkorát tévedsz.

 

A cipőinkről itt már csak azért nem készült kép, mert több sár volt a lábunkon, mint cipő. 

    A slussz poén, hogy itt még mindig felfele mentünk. Ahogy próbáltam kissé megpihenni letalpaltam. Legalábbis én azt gondoltam. Amikor is ott álltamban, kibiztosított lábakkal megindultam hátrafelé. Nem, nem lépésben. Csúszásban. Ugyan is az út annyira csúszott, hogy a talaj megindult velem visszafele. A létező összes kezem ügyébe kerülő dologba próbáltam belekapaszkodni, de még az engem fél órája inzultáló bögölybe is... Visszanyervén stabilitásom, próbáltam kiszedni a lábam a sárréteg alól, lehetőleg úgy, hogy a cipő is a lábamon maradjon. Az előttem haladó Lívia valami kilátásról magyarázott nekem, meg, hogy mért nem készítek fényképeket, és mintha még olyan elhaló hangon azt is mondta, hogy vigyázzak, mert nagyon csúszik. Akkor és ott azért ez nem hatott olyan viccesen, mint így visszagondolva. De még nem voltam túl a nehezén, mert még nem értem ki az adott "tócsából". Ahogy ott álltam, és azon gondolkoztam merre tovább, Lívia, -aki már átment ott- próbált nekem távolról instrukciókat adni. Bora is gondolom megunhatta a szenvedésem, mert visszafordult, odajött hozzám, rám nézett, majd azon az úton amit Lívia próbált magyarázni visszasétált hozzá. Épp hogy csak azt nem mondta, hogy erre gyere mutatom. (-Ilyenkor sajnálom, hogy nincs fejkamerám, leírhatatlan volt-) Ahogy kikecmeregtem a sár-tócsából, Lívia közölte velem, hogy előre megy Borával, mert mintha lenne egy tábla kicsit előrébb. "- köszi, nézd meg van-e kötél is, azt gyere vissza kihúzni-"....

   

     Sikeresen utolértem őket, ahol is egy kereszteződés röhögött a képünkbe. 4 felé megy az út, egy ahonnan jöttünk. Egy tábla hirdeti nagy ficekkel, hogy miket lehet csinálni a tufából és hogyan alakult.  A táblánknak nekitámasztva egy útjelző tábla, mely balra mutat, és hirdeti "Riolit-tufa". Tudom, tudom, mert nekünk soha semmi nem jó.. Na igen ám, DE.. az az útjelző nem volt a földben. Csak úgy kihúzva a helyéről ott támasztotta a másik tábla barátját, és így ketten együtt nevettek rajtunk. Na akkor most forduljunk vissza? Nem tudom, hogy mi ösztönzött minket továbbhaladásra. Esetleg a napocska ami kikandikált a felhők mögül? Vagy a sáros út gondolata- hogy ha ez ilyen volt felfele, akkor lefele gatyaféken megyünk-? Egy szónak is száz a vége, elindultunk balra abban a reményben, hogy a tábla jó irányban támaszkodik. 

     Modern technikai vívmányait próbáltuk kihasználni. Kerestünk 2 turistatérképet a neten, a googlemaps-be próbálgattuk a koordinátáinkat de semmi. Az egyik ilyen térképalkalmazás működni látszott, de abba sem tudtuk belerakni a koordinátáinkat, ráadásul a turistaútvonalunkat valahol egészen máshol jelölte (halkan megjegyezve, hogy a piros keresztes út sehol rajta, csak a másik).  Így, telefonnyomkodás közben próbáltunk nem elesni a sárban, mire feladtuk. Sehol egy turista jel, azt sem tudjuk merre járhatunk, menjünk vissza. Majd, mint egy isteni sugallat, jött az ötlet, hogy a település weblapján láttam lehetőséget arra, hogy TUFA-TAXI-t lehet bérelni. Felhívtam az Önkormányzatot, ahol a hölgy nagyon segítőkészen, és kedvesen próbált segíteni rajtunk, azonban a taxit csak előre lefoglalt időben lehet igénybe venni. Akkor megpróbáltunk így telefonon segítséget kérni, hogy merre menjünk, bár ugye azt nem tudtuk megmondani, hogy hol vagyunk. Akkor megállapítottuk azt is egy rövidebb és izgibb telefonbeszélgetés alapján, hogy amiket a hölgy mond, pihenő, meg forrás, hát mi azzal nem is találkoztunk, tehát tényleg nem ott vagyunk ahol lennünk kéne. Akkor kedvesen felajánlotta, hogy vannak quadjaik ilyen esetekre, szívesen a segítségünkre sietnek. Itt azért hezitáltunk, hogy mi nem vagyunk eltévedve, csak nem tudjuk hol vagyunk, és hát mégis csak jó lenne látni azt a tufát ha már ennyit szenvedtünk érte. Elmondtuk a hölgynek, hogy hol jöttünk, a kidőlt fát az út elején, a táblát, amin a tufa felhasználása van, és hogy mi balra jöttünk, de amiért vacillálunk az a kiszedett tábla. Akkor teljes hidegvérrel megnyugtatott, hogy néha sajnos előfordul, hogy a vandálok kiszedik a táblákat, majd megígérte, hogy megpróbálja megtudni egy kollégájától, hogy hol lehetünk az elmondottak alapján, és visszahív. Szerintem mi itt már szakadtunk a röhögéstől, mert hát ezen már mást nem lehet, és kissé megtört büszkeséggel megindultunk visszafele. Körülbelül belül 2 perc telt el, és a hölgy már hívott is, hogy igazából nem a turistaútvonalon vagyunk, de az irány jó, és mit fogunk találni ha tovább megyünk: pihenő, tufa, forrás, stb. Na, ez volt az a pont ahol szerintem teljesen mindegy mi történt volna, ha ránk dől egy fa mi azon is nevettünk volna. Ismét hátra arc, folytatjuk az utunk a tufa irányába. A hölgyhöz már csak egy kérdésem maradt, hogy melyik út a jobb, merre menjünk, mindenképp a másik utat ajánlotta, nem azt ahonnan jöttünk. Azt nem tudom, hogy a hölgy mennyire nézhetett elmeháborodottnak, én viszont nevetések közepette megköszöntem a segítséget, és letettem a telefont.

     Miután már 2x megjártuk azt a szakaszt ahol éppen voltunk (amikor mentünk és amikor visszafordultunk), ugyan már, hát most sem fog nagyobb kihívást jelenteni. Lívia közölte, hogy ő nem az úton megy, hanem fent a füvön próbálkozik, a cipője ennél vizesebb már úgysem lehet, de a fű viszont nem csúszik. Mire ezt a tényt megállapította és megosztotta velem, én már a sártenger kellős közepén botorkáltam, korcsolyáztam, és az összes többi velejárója, mikor is megálltam, hogy szemrehányó pillantásokat vessek rá. (Eme tulajdonságomról a következő 15 másodperc le is szoktatott egy életre azt hiszem). Ahogy megálltam és rutinosan letalpaltam, a lábaim megindultak két irányba, onnan nem volt mit csinálni. Lépni kellett, ha ott hagyom a cipőm akkor is. A cipőm jött velem -már hozzám kötött a sárréteg alatt- viszont egy milliméternyi stabil pontot sem találtam, hogy visszanyerjem egyensúlyom, így azzal a lendülettel, hogy ne essek orra, raktam egyik lábam a másik után, csúszva, futva, botorkálva, és mentem partszakasztól partszakaszig, hátha egy fűcsomó megkegyelmez rajtam és stabilitást biztosít. Szegény Borát is majdnem elütöttem, de miután érzékelte, hogy baj van, kecses mozdulattal elugrott előlem. Könnyű akinek 4 lába van... Végül úgy a huszadik fűcsomó a segítségemre sietett, és sárpakolás nélkül sikerült megállnom a lábamon. Szerintem amikor esett az eső akkor sem voltam olyan vizes, mint ez a kaszkadőr mutatvány után. DE nem estem el. Ez már fél siker, nagyon büszke voltam magamra. Ahogy haladtunk az út mintha kezdett volna jobb lenni. És megpillantottuk. Padok, bográcshely, elértünk a  pihenőhöz. Azt az örömöt amikor letettem magam a padra, nem múlja felül semmi. Ittunk, pihentünk, viccelődtünk, majd továbbindultunk.

     Ismét egy négyes elágazóhoz értünk, viszont közvetlen a padoknál egy nagy útjelző tábla mutatott balra. Hát mi megindultunk. Gyanúsan lefele mentünk már egy ideje, amikor az a bizonyos kisördög megszólalt, hogy -Biztos jó fele megyünk?- Persze egyikünk sem emlékezett, hogy a nyílra mi volt írva, volt-e rajta valami. Mit lehet tenni? visszafordultunk. Természetesen az volt ráírva, hogy "Riolit-Tufa", tehát jó irányba lépkedtünk. Sebaj, ebbe a napba ennyi már igazán bele fért, legalább a talaj itt jobb volt, és nekünk ismét akadt min nevetni.

    Kisvártatva elértünk a hőn áhított látnivalóhoz:
Kazári Riolit-tufa

     Ott úgy kirajzolódva láttunk egy kijárt ösvényt, ami kijjebb vezet a tufa fölé, hát menjünk mi is nézzük meg, onnan szebb fényképeket tudunk csinálni. Természetesen ahogy megindultam volna kicsúszott alólam a bal lábam, és térdre rogytam, ilyen félig spárgában, de én az összes tapadókorongom aktiváltam, nem győztem kapaszkodni, bele ne essek a szakadékba. Ennyit arról, h büszke vagyok magamra, a tapadókorongosodásom persze a jobb térdem sínylette meg. Viszont más nem nagyon visz haza tufát gondolom, na nekem a jobb térdemben sikerült pár kisebb darabot. Szuvenyír....

Ilyenkor persze a normális ember gondolhatná azt, hogy vesszük a jeleket, és nem megyünk ki a szélére, de ha már ott vagyunk, és még pofára is sikerült esnem, akkor olyan isten nincs, hogy én oda ne menjek és le ne nézzek. Így is történt, igazából nagyon szép volt, a kilátás meg egyenesen mesés. 

 

Hol a kocsi???

    A célt végül is teljesítettük, láttuk, most már mehetünk haza. Igazából még jól is éreztük magunkat. Az Önkós hölgytől kapott instrukciók alapján elindultunk lefele, balra tartottunk, a "falu felé". Nem lehetett eltéveszteni mert csak egy út volt. Persze, amikor egy lápos vidéken kötöttünk ki, akkor már úgy kételkedtünk ebben is. 

A hely nagyon szép volt.

A sárréteg itt már fölöttébb megnyugtató volt, már csak azért is, mert egyenes volt az út, és nem csúszott annyira. Viszont azért ismét elkezdtük vakargatni a fejünket, hogy hol lehetünk? Tényleg ez volna a turista út? Még is mi más lehetne, hisz csak egy út vezet le! 

     Mi mentünk. Ilyen egy emberkényi szűk ösvény, nád mindenhol, és sár. Volt ahol az ösvény csak a földről volt felismerhető, mert a nád az benőtte. Na persze mi találékony emberek lévén odébb hajtogattuk őket, ez nem gond. De azért nagyon gyanús volt, hogy megint valahol máshol tekergünk mint kéne. Mikor kezdett megint eluralkodni rajtunk a gondolat, hogy vissza kéne fordulni, akkor megszólalt, nem is olyan messze, az az édes dal. "Szólj anyádnak gyüljön ki..." FAMILY FROSTOS AUTÓ!!!! Emberek, falu. Ez a dallam talán még gyerekkoromban nyaranta, a fagyira várva sem esett olyan jól, mint most. Kisvártatva előbukkantunk a  nádasból, és egy szántón találtuk magunkat, ahonnan már egy házat is látni lehetett. Nagy örömünkben, hogy már túl vagyunk a nehezén, elkezdtünk morfondírozni, hogy vajon a falu melyik részénél is érhetünk ki akkor, és, hogy vajon merre lesz a kocsi? Rutinos róka lévén, a faluban működik a GPS, szóval épp megnyugtattam volna Líviát, hogy ez már nem lehet akadály, amikor is beleléptem egy gödörbe, amit benőtt a fű, és nem vettem észre. A bokám alám tekeredett, én meg elterültem mint a nagy alföld, de még röptömben hallottam, ahogy egy hatalmas reccsenés kíséretében adja fel a bokám a szolgálatot. Az a fájdalom, hogy a csillagokon is csillagokat láttam. Lívia magyarázott valamit, de én esküszöm a csengéstől egy árva mukkot nem hallottam. Talán a házról magyarázott valamit, az én gondolatomban viszont csak az járt, hogy vajon a mező elég nagy-e ahhoz, hogy egy helikopter leszálljon rá, és megmentsen. Ja, meg az is, hogy az az éles fájdalom mikor akar végre elmúlni. Jó idejébe tellett, nem győztem hápogni, hogy legalább levegőt vegyek. Mikor megjött a melegség, enyhült a fájdalom. Miközben ott ültem a földön, Lívia ajánlott egy kis pihenőt, megbeszéltük, hogy én nagyon díjazom az ötletét (nem bírtam felállni). Szerintem Bora a túrától is elfáradt, majd rám nézett, látta, hogy nincs indíttatásom felállni, odacammogott mellém és lefeküdt. 

Néha azért tényleg szeretnék belelátni a fejébe, hogy mit gondolhat... Vagy lehet jobb ha nem tudom?

     Kényszeredett szünetünk után megpróbáltunk elindulni. Lívia reflex szerűen nyújtotta a kezét, hogy segítsen, de abban sem voltam biztos, hogy rá tudok állnia lábamra, így nagy nevetve elutasítottam. (Hát ennyire nem lehetek béna- és mégis). De siker. Rá tudtam állni. Bár akkor már nem a nevetéstől nyúlott a szám. Végig sétáltunk a szántó szélén -én bicegtem-, amikor ismét megtaláltuk az utat. A falu fele vezetett, szóval ha nem is vagyunk jó helyen, valahol kérünk. Majd mi jött velünk szembe? Hát a kidőlt fa az út közepén. Ami összesen két dolgot jelentett: 1. Megint nem a turista útvonalon voltunk. 2. Meg volt a kocsi. Azt hiszem, hogy ez a kavarásunk, vérbeli turistákat megszégyenítő szerencsés visszatérés volt. Mert hogy, a falu másik végében kellett volna lennünk.

     Kicsit rendbe szedtük magunkat, majd megindultunk a faluba, mert a maciházat meg akartam nézni, de immáron autóval. Majd megállapítottuk, hogy fél 3 lévén, inkább menjünk ebédelni. Na, GPS megint elő, étterem keres. A legközelebbi étterem zárva, a második legközelebbi nyitva. Elég kis pofás hely volt így képről. 8 km már igazán belefér az életünkbe, főleg kocsival. GPS elindít, a GPS benavigált minket a falu egysávos útjaira, keresztül kasul mindenen, majd visszavitt minket a főútra, ahonnan elindultunk, mikor elindítottam a GPS-t. Ezzel a mozdulattal letudtuk a nap elejei fogadalmunk, hogy legközelebb hallgatni fogunk a GPS-re. 

Az ebéd

     Sikeresen megérkeztünk a Szekér fogadóhoz Bátonyterenyére. Mikor odaértünk azért eszembe jutott, hogy a kutyát meg kéne kérdezni, szóval a parkolóban állva felhívtam őket. Nyitva vannak, és szívesen látnak minket Borával. Na persze befele menet jutott eszembe, hogy ennyi erővel be is mehettünk volna megkérdezni, de hát nekünk már mindegy volt aznapra. Azonnal beazonosítottak minket, majd széles mosollyal fogadtak. (Gondolom nem mindennapi, hogy a parkolóból betelefonálnak)

A kiszolgálás kedves volt, Bora jókat aludt az asztal alatt, mi meg istentelenül jól laktunk, a finomabbnál finomabb étkekkel.

 A hazafele viszonylag nyugisan telt, jókat nevettünk és az élményekről beszélgettünk.

Megjegyzésként persze annyit még hozzátennék, az odafele menet látott felbontásba visszafele is belementünk, mert nem tértünk le a régi 3asra, de valahogy ott, akkor már annyira mindegy volt, hogy ha nem így lett volna, akkor hiányérzetünk lett volna.

 Köszönöm ezt a csodás napot Pósa Líviának és Borának.

Nagyon fantasztikus nap volt, a sajátos bénázásainkkal, és élményeinkkel együtt. Remélem ha lekerül a kötés a lábamról, megyünk még más merre is. 

                                                                                                                  Írta: Kocsis Lívia