A mai nap egy különleges
helyen járunk Borával. Dunabogdányba voltunk hivatalosak egy olyan üdülőbe,
ahol izomsorvadásos betegségben szenvedő gyermekek és ifjak töltik
vakációjukat. Az idő kevésbé volt kegyes velünk, mert legalább 35 fokot
mutatott a hőmérő. Az üdülő területén kinéztünk egy árnyékosabb helyet, így a
meleg ellenére jól tudtunk dolgozni.
Nagyon készültünk az
alkalomra, mert egyedüli dolgozó kutyaként Borának kellett lefoglalnia a
résztvevőket mintegy másfél órán keresztül. Sok-sok ötletelés után megszületett
a program, amit persze a helyszínen véglegesítettünk, alakítottunk az aktuális
kívánságok alapján.
Foglalkozásaink első lépése
mindig a bemutatkozás. A mostani alkalommal igyekeztünk nagyon sok információt
elmondani Boráról, a részt vevő szervezetekről, hisz az egyik játék pont arról
szólt, hogy ki emlékszik a bemutatkozás alatt elmondott információkra.
A bemutatkozás után Borával
végig vettük az összes általunk megtanult trükköt. Bora pacsit osztott, fogott
jobbra-balra, menetelt a lábam között, tolatott mellettem vagy éppen tőlem
távolra, asztalt játszott, párizsit egyensúlyozott a fején, virslit tartott a
szájában, és még a távoli irányítást is kipróbáltuk.
A trükkök áradata után
következett az első közös játék. Kérdéseket tettünk fel Borával kapcsolatban,
és az a gyermek/szülő páros nyert, ahol a gyermek elsőként nyújtotta fel a
kezét és mondta a helyes választ. Izomsorvadás esetén bizony ez nagy feladat a
betegeknek, úgyhogy itt mindenképpen a szülő segítő együttműködése nagyon
fontos volt. A helyes válaszért egy-egy Bora által dedikált fotó volt a
jutalom.
A következő játékos feladat
még számunkra is próbajáték volt, mert idegen környezetben, ennyi különleges
szag mellett, még sosem próbáltuk ki. Vittünk magunkkal egy elég erőteljes
illatú jutalomfalatot, melynek egy kis darabját eldugtuk az egyik néző kezében,
miközben Bora háttal állt, nehogy meglássa, kinek a kezébe került a falat. Természetesen
Bora felvehette a szagot a jutalomfalat másik darabjáról, majd a keres
vezényszóra útnak indítottuk. Még minket is meglepett, hogy Bora milyen őrült
tempóban, mekkora megabiztossággal találta meg minden alkalommal az eldugott
jutalomfalatot.
Bár a következő feladatot
inkább fiatalabb résztvevőknek szántuk, de a gyerekek és a szülők lelkesedését
elnézve úgy döntöttünk, hogy ennek a játéknak is van helye a csoportnál. Borát
egy esernyő mögé rejtettük, és hol ráraktunk valami ruhadarabot, vagy csatot, hol
levettünk róla egy-egy dolgot. A közönségnek pedig azt kellett észrevennie,
hogy mi változott meg Bora felszerelésében. Jól döntöttünk, mert mindenki
nagyon élvezte, hogy hol sálat és sapkát kapott Bora, hol zoknit húztunk rá,
vagy éppen lány mivoltát hangsúlyozva, csinos csatot biggyesztettünk a fejére.
A következő játéknál a
résztvevő gyerekek és szülők segítségét kértük. Hullahopp karikákat kellett
megfogni és tartani megfelelő magasságban, hogy Bora át tudja ugrálni őket. Bizony
ez sem könnyű feladat egy olyan alanynak, akinek a kezét mozgatni, pláne ökölbe
szorítani nagy megterhelést, igazi kihívást jelent.
Teljesen véletlenül, az egyik
szülő vicces megjegyzése után döntöttünk úgy, hogy a bátrabb résztvevők különböző
testrészeire jutalomfalatot helyezünk el, és Bora feladata lesz a falatkák
megtalálása és mind két fél legnagyobb örömére, azok leevése. A kerekes székkel
közlekedő gyermekek térdére, tenyerébe, valamint a legbátrabbaknak a lábujjaira
helyeztük a falatokat. Bora persze mindegyik falatot megtalálta és bizony jó
nyálas területet hagyott maga után, de szerintem ez senkit sem zavart.
Igyekeztünk bevonni a szülőket
is, így Borának élő szlalom pályán és alagúton kellett átmennie.
A játékokkal szinte
észrevétlenül eltelt másfél óra, és mivel Bora már nagyon kifáradt, a végén hatalmas
simogatások közben búcsúztunk el vendéglátóinktól.