2015. augusztus 9., vasárnap

Dunabogdány 2015. augusztus 08.



A mai nap egy különleges helyen járunk Borával. Dunabogdányba voltunk hivatalosak egy olyan üdülőbe, ahol izomsorvadásos betegségben szenvedő gyermekek és ifjak töltik vakációjukat. Az idő kevésbé volt kegyes velünk, mert legalább 35 fokot mutatott a hőmérő. Az üdülő területén kinéztünk egy árnyékosabb helyet, így a meleg ellenére jól tudtunk dolgozni.




Nagyon készültünk az alkalomra, mert egyedüli dolgozó kutyaként Borának kellett lefoglalnia a résztvevőket mintegy másfél órán keresztül. Sok-sok ötletelés után megszületett a program, amit persze a helyszínen véglegesítettünk, alakítottunk az aktuális kívánságok alapján.

  Foglalkozásaink első lépése mindig a bemutatkozás. A mostani alkalommal igyekeztünk nagyon sok információt elmondani Boráról, a részt vevő szervezetekről, hisz az egyik játék pont arról szólt, hogy ki emlékszik a bemutatkozás alatt elmondott információkra.










A bemutatkozás után Borával végig vettük az összes általunk megtanult trükköt. Bora pacsit osztott, fogott jobbra-balra, menetelt a lábam között, tolatott mellettem vagy éppen tőlem távolra, asztalt játszott, párizsit egyensúlyozott a fején, virslit tartott a szájában, és még a távoli irányítást is kipróbáltuk.



 

















A trükkök áradata után következett az első közös játék. Kérdéseket tettünk fel Borával kapcsolatban, és az a gyermek/szülő páros nyert, ahol a gyermek elsőként nyújtotta fel a kezét és mondta a helyes választ. Izomsorvadás esetén bizony ez nagy feladat a betegeknek, úgyhogy itt mindenképpen a szülő segítő együttműködése nagyon fontos volt. A helyes válaszért egy-egy Bora által dedikált fotó volt a jutalom.








A következő játékos feladat még számunkra is próbajáték volt, mert idegen környezetben, ennyi különleges szag mellett, még sosem próbáltuk ki. Vittünk magunkkal egy elég erőteljes illatú jutalomfalatot, melynek egy kis darabját eldugtuk az egyik néző kezében, miközben Bora háttal állt, nehogy meglássa, kinek a kezébe került a falat. Természetesen Bora felvehette a szagot a jutalomfalat másik darabjáról, majd a keres vezényszóra útnak indítottuk. Még minket is meglepett, hogy Bora milyen őrült tempóban, mekkora megabiztossággal találta meg minden alkalommal az eldugott jutalomfalatot.





Bár a következő feladatot inkább fiatalabb résztvevőknek szántuk, de a gyerekek és a szülők lelkesedését elnézve úgy döntöttünk, hogy ennek a játéknak is van helye a csoportnál. Borát egy esernyő mögé rejtettük, és hol ráraktunk valami ruhadarabot, vagy csatot, hol levettünk róla egy-egy dolgot. A közönségnek pedig azt kellett észrevennie, hogy mi változott meg Bora felszerelésében. Jól döntöttünk, mert mindenki nagyon élvezte, hogy hol sálat és sapkát kapott Bora, hol zoknit húztunk rá, vagy éppen lány mivoltát hangsúlyozva, csinos csatot biggyesztettünk a fejére.








A következő játéknál a résztvevő gyerekek és szülők segítségét kértük. Hullahopp karikákat kellett megfogni és tartani megfelelő magasságban, hogy Bora át tudja ugrálni őket. Bizony ez sem könnyű feladat egy olyan alanynak, akinek a kezét mozgatni, pláne ökölbe szorítani nagy megterhelést, igazi kihívást jelent.






Teljesen véletlenül, az egyik szülő vicces megjegyzése után döntöttünk úgy, hogy a bátrabb résztvevők különböző testrészeire jutalomfalatot helyezünk el, és Bora feladata lesz a falatkák megtalálása és mind két fél legnagyobb örömére, azok leevése. A kerekes székkel közlekedő gyermekek térdére, tenyerébe, valamint a legbátrabbaknak a lábujjaira helyeztük a falatokat. Bora persze mindegyik falatot megtalálta és bizony jó nyálas területet hagyott maga után, de szerintem ez senkit sem zavart. 








Igyekeztünk bevonni a szülőket is, így Borának élő szlalom pályán és alagúton kellett átmennie. 







A játékokkal szinte észrevétlenül eltelt másfél óra, és mivel Bora már nagyon kifáradt, a végén hatalmas simogatások közben búcsúztunk el vendéglátóinktól.