Más vagyok?




A kutyák származásukat tekintve a farkasok közé tartoztak egykoron, ragadozó állatok, akiket az ember az idő múlásával háziasított, megszelídített. Az egyetlen olyan állatfaj , mely tudományos nevében megkapta a familiaris, azaz a családhoz tartozó jelzőt.
Mi szemléletünkben igyekszünk ezen tényre hangsúlyt fektetni. A kutya nem szoba kellék, nem egy tárgy, nem egy haszonállat, nem rabszolga melyet láncon kell tartani. A kutya egy társ, egy érző lény.


Nem is gondolnánk, azonban sok téren hasonlítanak az emberre.

Mikor megszületünk, másokra vagyunk utalva. Az anyai gondoskodás, a védelem biztonságot jelent. Az idő múlásával vágyakozni kezdünk az ismeretlen felfedezésére, hogy megismerjük a körülöttünk lévő világot, új dolgokkal találkozzunk.  Ez az a pillanat amikor elkezdünk tanulni, illetve elkezdjük megírni életünk nagy történetét,elindulunk a rögös úton melyen néha mindenki megbotlik.


Az élet iskolájának első leckéire nem is emlékszünk. Belénk íródnak és automatikus funkcióvá válnak. Mire is gondolok? Szobatisztaság, kötődés, szeretet.
Remélhetőleg mindenki életében ezek azok, amiket először megtanul.


A tanulásunk a gondoskodással folytatódik, megtanuljuk mit jelent odafigyelni a másikra, és amikor ránk is odafigyelnek, milyen amikor törődnek velünk, és mi is törődhetünk másokkal.







A gyermekkorunk gondtalan éveit fel sem fogjuk mennyire értékesek, csak később amikor már nem hozhatjuk vissza őket.
Te aki rólam mindig is gondoskodtál, családomnak hívlak, de ennél sokkal többet jelentesz számomra. Te vagy a törődés, a szeretet, a játék mely mindig mosolyt csal a szívembe, te vagy vezér, kinek lábához vonulok baljós időkben, és megpihentetek melletted.


Az otthon biztos, megszokott közege után egy új út vár felfedezésre, tanulásunk az iskolában folytatódik.
Ámbár azt már tudtuk, hogy különbözőek vagyunk társainktól, mindegyikünk más és más. Most megtanulunk együtt lenni, beilleszkedni, elfogadni. 

A szófogadás is kezd újabb értelmet kapni, mert a "csak, mert azt mondtam" helyébe értékelhető válaszok kerülnek, melyek további leckéket rejtenek.





Már gyermekként rájövünk- mint valami ösztön- hogy hogyan érjük el azokat a dolgokat amiket szeretnénk, másokra való ráhatással, azonban eljön egy pont, ahol ezt már tudatosan és szándékosan csináljuk. "Ne, nem akarok még lefeküdni"





 Amikor elkezdjük kiismerni magunkat igazán, és a körülöttünk lévőket, együttérzést kezdünk el tanulni. Azt a bizonyosat, mikor látod, hogy a másik milyen szomorú, mégsem szól egy szót sem, csendben elfolytja bánatát. Aztán lassacskán megtanulod, hogy mi a  lényeg. Csak légy vele, ne szólj egy szót sem. A társaságod  megnyugtat, mert van olyan dolog melyet szavakkal nem mondhatsz el.
Itt vagyok, veled vagyok.







Életünk folyamán barátok jönnek, barátok mennek, néhány még barátnak sem mondható,
csak elsuhanó árnynak, kik nem hagytak nyomot szívünkben, vagy nem volt elég idejük azt megtenni.

De olyan mindig lesz, aki egy kicsit a fejedre nő, akit, ha hosszabb ideig nem látsz, akkor is tud rólad mindent, akit érdekelnek a rossz napjaid, a jó napjaid, akinek nem fontos hogy szép, jó és tökéletes vagy. Aki azért fogad el aki vagy, úgy ahogy vagy, a jó és a rossz dolgaiddal együtt.







A családi összejövetelek mindig nagy fennforgással járnak.
Érdekes párhuzamot von körénk a nyüzsgés zsivaja és a béke melegsége ezeken a napokon. Ámbár a legelejétől fogva a végét várod, a legszebb emlékek mindig itt születnek. Együtt, velük, közösen. 
A sülő hús illatát érezve összefut a nyál a szájban, és még a kényes pillanatokban is mosoly ül a szívünkön.










A kemény munka meghozza gyümölcsét - szól a mondás.
Iskolai kereteken belül végzett tanulmányainkról papírt kapunk, mely igazolja, hogy elvégeztük azt. Ezen a ponton korlátaink sorra dőlnek le, a biztonságot nyújtó kerítések eltűnnek, egy újabb szakasz következik, a határ a csillagos ég és még azon túl.
De tényleg itt van vége?

Mindenki egész életén át tanul. Papír ide vagy oda, a szűnni nem akaró vágy az újra, a másra, és a holnap szebb ígéretére mindig ott lebeg, vonz az ismeretlen megismeréséhez.




Kilépvén a megszokott iskolai keretekből, vár a munka. A munkához további tanulás szükséges, továbbképzés ahhoz, hogy elsajátíts valamit bővebben és behatóbban.

Az én munkám a terápiás foglalkozások, a kommunikáció, a kapcsolatépítés. Igen, tudom, hogy furcsán hangzik. Az első nap a gyerekek között valahogy így nézhettem ki.




Minden nap alig várom, hogy hazaérjek, és a családi békében fürödve álomra hajthassam fejem, és pihentessem megfáradt testem.
Mégis megéri. Tudod mért? 
Igen, jól látod. Azért a mosolyért, azért a kacajért.

De mi a cél? Részesévé válni valaminek? Elhárítani az akadályokat melyekkel szembe kerülünk? Elérni valamit, ami másnak nem sikerült? Vagy csak sodródni amerre az utunk vezet?


Én a részesévé szerettem volna válni valaminek. Én ezt az utat választottam. Nem érheti el mindenki ugyan azt, ahogy nyilván én sem fogom azt amit Mások, és a Mások sem azt amit én. Az akadályok leküzdése is nagyon nehéz néha, máskor meg csak átlépem mint egy darab fát. Olyan is előfordul, hogy csak sodródom az árral, viszont megesett már, hogy szemben úsztam vele.







Látod? Nem is vagyunk mi annyira mások. Csak más osztályba sorolnak minket, különbözik a külsőnk, mások a szokásaink.  
De a lelkünk egy!

Created by Sc

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése